Hol is kezdhetném... A legfontosabb talán, hogy egy olyan álmom teljesült, aminek megvalósulására nemigen számítottam az ennyire közeli jövőben. Ehhez minden kétséget kizáróan mázli is kellett, mivel első körben nem saját érdemből kerültem képbe Földes úrnál. Szerencse, hogy apám fia vagyok.

Szeptember elején csörgött a telefon. Gyanakodva fogadtam az addig ismeretlen szám hívását. Egy dörmögő, rekedt hang szólt bele.

- Fuchs Úr?

- Én vagyok, igen.

- Jó napot kívánok, én (mondott egy álnevet, amire sajnos nem emlékszem) vagyok a belügyminisztériumból. - Itt már sejtettem, hogy valami kovász van a beszélgetéssel.

- Parancsoljon, hallgatom.

- Nem tudom, hallotta-e, de lesz egy harminc éves, születésnapi Hobo Blues Band koncert, és érdekelne, hogy lenne-e kedve részt venni rajta, mintegy az öreg "Stuxot" képviselve a jeles eseményen.

Innentől kezdve én lettem a "Kisstux", viszont legalább megtudtam, honnan volt olyan átkozott ismerős a hang. Megbeszéltük, hogy az "És jött a két Latabár" című opuszt kellene megtanulnom, amit apámnak sikerült úgy megírnia, hogy ember legyen a talpán, aki utánajátssza. A léc magassága miatt gondolkodási időt kértem, majd két nappal később elvállaltam a nemes feladatot. Volt egy próbánk, amit egy Old Man's - es buli követett, ahol élesben is kipróbálhattuk a dolgot. Ezután csak az Arénában találkoztunk, a koncert napján.

A délutáni beállást követően, izgatottan vártam az estét. A színpadról végignéztem az üresen kongó termen, ami meglepően kicsinek tűnt. Kezdtek szállingózni a sztárvendégek, találkoztam mindenkivel, és nagyon kedvesek voltak velem. Mikor este visszaértem, már a színfalak mögül hallottam a tömeg füttykoncertjét, és üvöltés-áriáját. Feszültem figyeltem az órát, mikor lesz 19:50, mivel az volt a kezdési időpont. Mire észbe kaptam, már a színpad mellett álltam, és oldalról figyeltem a zenekart. Közben végigtekintettem a csarnokon, és láttam, hogy szinte minden ülőhely foglalt, a küzdőtéren nem láttam végig, de sejtettem, hogy sokan vannak. Mikor Bill lejött a Hey Joe után, Cserhalmi György annyit mondott: - "Fuchs Laci fia! Dániel!".

Felléptem a deszkákra, és elvakított a látvány. A közönség olyan intenzitással sugárzott, hogy szabályosan megszédültem. Teltház volt. Tizenkétezer ember. Hatalmas tapssal fogadtak, ami óriási dopping volt. Szinte még le sem ültem, mikor Gyenge Lajos már beszámolt, és ekkor átfutott az agyamon, hogy itt vagyok, eljött ez a nap, és most kell megmutatnom mindenkinek. Hobo mikrofonállványostul odaállt mellém, és ott énekelte végig a számot, ami egyrészt bíztatásként is jólesett, ráadásul a nézők és a kamerák figyelmét is ránk irányította. A szám után üdvrivalgásban tört ki a nép, én meg majd leestem a lépcsőn, úgy remegett a lábam. Nem voltam magammal teljesen elégedett, ezért gyorsan kimentem elszívni két cigit, és átgondoltam a történteket.

Tudtam, hogy a buli végén részt vehetek a "jam session" - ben, azért csak arra összpontosítottam. Mikor elkezdték az Országút Bluest, visszamentek sorban a sztárvendégek. Tizenöten voltunk a színpadon. A három dobszerkó mögött zúzott Gyenge Lajos, Solti János, Pálmai Zoltán; basszusgitáron döngetett Hárs Viktor és Póka Egon; gitáron visított Tátrai Tibusz, Tóth Janó, Fejér Géza és Kőrös József; szájharmónikán Vaszko Krpkata és Pribojszki Matyi; a mikrofonba dörmögött Hobo, és üvöltött Deák Bill; mi pedig négykezeseztünk Nagy Szabival.

Hobo előre figyelmeztetett mindenkit, hogy most "elszabadul a pokol", és így is történt. Mindenki szólózott mindegyik számban, a közönség (és az én) legnagyobb örömére. Az Országút Blues után következett az Enyém, Tiéd, Miénk, a Hosszúlábú Asszony, a Torta és a Bye Bye Johnny. Szabi irtó rendes volt, végig hagyott játszani, pedig inkább én figyeltem volna az ő kezét, hátha elcsípek egy-két apró trükköt.

Mikor lejöttünk, mindenkinek volt hozzám egy kedves szava. Tátraival pacsiztunk, Egonnal és Billel puszi-puszi, Tóth Janó és Hobo megölelt, Nagy Szabi, Gyenge Lajos, Fejér Géza és Hárs Viktor is bíztatóan mosolyogtak, és kezet nyújtottak. Állati érzés volt. Nem csak nekem, de a közönségnek is. Szerintem, aki ott volt, tuti nem bánta meg, hogy eljött. Rég voltam ilyen színvonalas, minőségi koncerten, résztvevőként meg aztán nem is tudom, voltam-e valaha.

A buli után gyorsan eljöttem, mert a családommal akartam lenni, és miközben a metrókijárathoz igyekeztem a találkára, a tömeg egy jelentős része szembejött velem, páran fel is ismertek, és megköszönték, gratuláltak és megdícsértek. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ez az este, soha nem fogom elfelejteni azt a szokatlanul ismerős érzést, ami a színpadon eluralkodott rajtam. Meggyőződtem róla, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom, életem végéig.

Tudom, hogy ez a beszámoló eltér az eddigiektől, remélem, nem bánjátok, de mit mondhatnék a színpadról? Két hatalmas kontroll között ültem a zongoránál, amikből mindent tökéletesen hallottam, igaz a végén szinte csak a zongorát, a dobokat meg alig. Mikor tele van emberrel, akkor már nem tűnik ám olyan kicsinek a hely, mint üresen, szóval, ha ott játszotok, és a jegyeladások alapján teltház várható, akkor készüljetek fel, hogy állati nagy tömeg lesz, végtelen emberfej-sorok és oszlopok, fülsüketítő ováció, és "orkánszerű tapsvihar". Akit ez nem hoz lázba, az most tegye le a hangszert, akit meg igen, az gyúrjon rá kegyetlenül, mert ennyi embert nem lehet kamu figurákkal untatni egy szólóban, nem lehet őket hülyére venni, és nem is szabad megpróbálni. Teljesíteni kell, 150% - kal égni a színpadon, és utána összeesni, mint egy rongybaba. Mindnyájatoknak ezt kívánom.

Nnaaaaa.

Amint megérkeztünk a helyre, elfogott a fesztiválhangulat, jóllehet, utolsó napja volt egy háromnapos őrületnek, ráadásul hajnali negyed egy körül. Valamivel kisebb sátorban játszottunk, mint mondjuk a Bahia a Szigeten, de azért jópáran tiszteletüket tették. Nem csoda, hiszen bulizáró-zenekar voltunk, aki nem szerette az AC/DC - t, az is ott volt.

Előttünk a Supernem - es srácok izzították a népet, aztán az If You Want Blood (You've Got It) - tal adták át nekünk a terepet, ráhangolva a tömeget a rájuk váró megpróbáltatásokra. Papírforma szerint mindössze 1 óránk lett volna a színpadon, de a fergeteges hangulatnak, és a kiváló hangosításnak köszönhetően az emberek nem akartak elvonulni sátraikba, és minket sem akartak leengedni a színpadról. Bő egy óra után elbúcsúztunk, de addig skandálták, hogy: "Kriszta! Kriszta!", hogy a főszervező fickó felballagott a deszkákra, amik bele is remegtek a vaskos léptekbe, és elüvöltötte magát: "Játszanak még?!". A tömeg olyan szinten mozdult meg, olyan hangerővel üvöltött, hogy még én is meglepődtem, pedig hozzászoktam már az ilyesmihez. Visszamentünk, és belecsaptunk a High Voltage - ba. Az énekeltetős rész is bejött, zengett az egész sátor. A szám végét egyből a Highway To Hell - hez kötöttük, és akkor mind az öt - hatszáz ember elkezdett hullámozni, és úgy énekeltek, hogy nekünk nem is kellett volna. A színpadról ugráltak be a tömegbe, body-surf, minden, ami egy hibátlan rockkoncerthez elengedhetetlen.

Az egyetlen apró hiba talán a kontrollal volt ismét, de ott is csak a saját vokálomat hiányoltam, a szólógitárt, és a főéneket kiválóan hallottam.

Külön öröm volt, hogy két általános iskolai osztálytársam is ott állt, majdnem a legelső sorban, és végigbulizták az egészet, és hozzájárultak a fergeteges hangulathoz.

Na.

A hely Ráckeve Pesthez legközelebb eső szélén található, bár Zoller azért beküldött minket a centrumba, emlékei szerint arra is van egy Parkerdő...

A hideg ellenére elég sokan voltak, chopperekkel, cross-motorokkal, quadokkal. A színpad két egymás mellé állított kamion platója volt egybenyitva, oldalról jöttek a fények, és elég jó időt biztosítottak a zenészeknek. A tré az volt, hogy a "fesztivál" területén csak dollárkuponnal lehetett fizetni, és tíz dollár 1500 HUF-ba került. Egy sör 3 dollár volt, egy kolbász 4... Kissé húzós szerintem.

Az előttünk játszó csapat a Wall Street volt, kicsit csúszva kezdtek, így a megadott 22:00 - ás kezdésünkből háromnegyed tizenegy lett, és mivel utánunk jöttek még az Alkoholikás srácok, meg kellett húznunk az amúgy is rövid műsort, kb. 7 számot is kihagyva. A legtöbb időt a beállás vette el, mert folyamatosan gerjedt a kontroll láda, viszont így sem szólt semmi befelé. Én konkrétan a JMP - met, meg néha a dobból hallottam valamit. Viszont a Marshallom állati jól szólt, talán azért, mert szabadtéri buli volt, ergó ki tudtam tekerni 2-ig (!!!) a fejet, és így végre megjött az a fajta dög, amire csak egy ilyen régi gyártmányú full csöves cucc képes. Baromi tökösen döngött a Gretsch. Állítólag kifelé nem szólt rosszul a buli, a színpadon viszont el lettünk volna veszve, ha nem tudjuk rendesen a számokat. Bátran állíthatom, a rutin vitte el a tegnapi koncertet. A kontroll-hiány mellett a hideg jelentette a legnagyobb gondot, ugyanis folyamatosan hangolódtak a gitárok, ám ezt mindig azonnal orvosoltuk.

Márkó is megúszta különösebb szúrások-vágások nélkül, szóval nem volt rossz a tegnapi este.

Na.